Egyre gyakrabban hallani és látni újkeletű kifejezéseket, melyek valamitől fogva nem éppen fülbemászóak a magyar ember számára. Nem áll szándékomban eldönteni, hogy ez a XXI. századi magyar nyelvújítási hullám mennyire tesz jót nyelvünknek.

Kedvtelésből egy listát állítok össze a számomra legrosszabbul hangzó szavakból.

Ezeket a szavakat az Akadémiai Kiadó által 86-ban megjelentetett A Magyar Nyelv Értelmező Szótárával hasonlítom össze. A régebbi kiadványt azért tartom relevánsnak, mert tudomásom szerint azóta nem volt nyelvújítás.


Lássuk a kedvenceimet:

fizikális: a mai köznyelvben inkább az ember testiségével kapcsolatos kifejezés, de a dolgok fizikai természetének, tulajdonságainak leírására is használják;

– az Értelmező Szótár szerint nincs ilyen alakú szó, helyette van a

„fizikai: mn -lag (rég írva: physicai is)”


– ide másolom a beszédes 3. bekezdés kezdetét:

„(vál) Olyan, ami a szellemivel ellentétben az ember testi állapotával kapcsolatos; anyagi, testi. ~ erő, erölködés, fájdalom gyengeség, jólét; ~ kényszer: testi erőszak alkalmazásában v. ezzel való fenyegetésben megnyilvánuló k. Valósággal ~ undort érzek (...)”

A minap megint rádöbbentem, hogy mekkora szerepe van annak, ha jó verbális viszony alakul ki a könyvtáros és az olvasó között. Boróka, az egyik olvasótáboros kislányunk toppant be. Úgy tetszett, mintha éppen nem lenne mit csinálnia suli után és velünk szeretné ellógni az időt; de lehet, hogy csak én láttam így. Szépen elbeszélgettünk...

Olvasótábor: Pár szó az ismeretlen olvasó kedvéért. Szóval a tavaly fogalmazódott meg az ötlet (Sz. Karcsiban), hogy szervezzünk olvasótábort ötnyolcas udvarhelyszéki gyerekeknek. Próbáljuk meg folytatni a kilencvenes években elindított majd abbamaradt olvasótáboros kezdeményezést. Megcsináltuk. Nehéz volt, de szép is. Az idén újra megcsináltuk ugyanott: Kalibáskőn. Mit mondjak, nehéz volt, de szép is. Boróka az idei fészekalja, ősszel kilencedikes lett.

A hivatalos képünk

Szóval bejött, és a nyáron született kapcsolatra alapozva mindenről elbeszélgettünk (főleg a kolleganőm és ő), és a végén, mellékesen ugyan, de az is kiderült, hogy egy könyvet is felhagyott neki már a magyartanárnője. Természetesen tudtunk neki segíteni.

Ebben az átlagosnál közvetlenebb könyvtáros-olvasó beszélgetésben, a nyugati könyvtárakkal kapcsolatos újabb keletű elgondolások köszöntek vissza számomra. Röviden: a könyvtár az a típusú információs központ, ahol az információt elsősorban a könyvtáros közli az olvasóval, legyen szó bárminemű információról. Állítólag vége van a polcok közötti kutakodásnak, romantikus könyvbemerülésnek (uncsi és nincs is rá idő, stb.). Továbbá, ez az információátadás aktív párbeszédben történik. Mondhatni csevegésben.

Mondjuk az itteni könyvtárak még elég távol állnak attól, hogy külön információs pult, és külön könyvtáros álljon a látogatók rendelkezésére, ha nekik hosszasan beszélgetni támad kedvük egy bizonyos témával kapcsolatosan, esetleg problémájuk megoldása időigényesebb kérdezz-felelek játékot követel – és hagyjuk meg, mi sem vagyunk „pszichológusok” – de a cél mindenképp valahol itt keresendő.

Éspedig egy olyan könyvtári légkör kialakításában, ahol a látogató bátran mer kérdezni és beszélni.Írom mindezt azért, mert főleg a fiatalabb korosztálynál tapasztalom, hogy valahol esetlenek a könyvtárban. Nem a könyvek között, hanem az intézményben. Volt, hogy diszkréten közölnöm kellet az egyik rendszeresen bejáró középiskolással, hogy nem kell kopogtatni belépés előtt az olvasóterem ajtaján. Kérdeznek, de maximum kettőt. Két címet, és ha egyik sincs bent, akkor már nem merik harmadjára (vagy esetleg nem is jut eszükbe) megkérdezni, hogy az illető információt milyen más forrásokban lehetne megtalálni? Ilyenkor nem a könyvtáros a ludas, nem nézzük ki az olvasót a könyvtárból, hanem valahogy nem mernek többet alkalmatlankodni. Pedig csak beszélniük kellene.